Aki sokáig nem látott F1-es futamot, és most csatlakozik vissza a rendszerbe, az biztos azt mondaná: unalmas, egysíkú, nem maradtam le semmiről. Nem biztos, hogy igaza lenne.
Valóban, nem a legszórakoztatóbb arcát tárja mostanság elénk a száguldó cirkusz – ugyanakkor van egy olyan állandó eleme, ami legjobb esetekben rejtve marad. Nos, ez az állandó veszélyfaktor, amelyről a laikus szemlélődő bizony nagyon gyakran hajlamos megfeledkezni. Unalmasak lennének Hamilton sorozatos sikerei, és a kevés előzéssel fűszerezett másfélórás álmosító vonatozás? Meglehet, de ez csak egy átverés, a biztonság hamis illúziója, amely csak azért működhet, mert profik profin teszik a dolgukat.
Amikor viszont porszem kerül a gépezetbe, mikor valamelyik szupersztár hibázik (hiába, na, ők is csak emberek…), akkor történik meg az, amit egyikünk sem akar: megérint bennünket a halál szele.
Pontosan ez történt a Belga Nagydíjon is. Antonio Giovinazzi alatt menthetetlenül megindult az autója, a háttérben pedig nagy sebességgel megérkezett rá George Russell. Aztán menetrendszerűen jött a protokoll, a kitakart nagytotál kamerakép, és az a fojtogató 15-30 másodperc, amíg nem láttuk a pilótákat kikászálódni a megtört autóikból.
Hosszú, nagyon hosszú fél perc volt ez (pláne az egy éve történt Anthoine Hubert eset után…), amely ha végül más véget ér, akkor bizonyosan mindenki visszasírta volna a sz@r futamokat.
Fotó: Formula One
