Belga Nagydíj, 2019, szombati nap: térben épp 2000 kilométerrel arrébb, de fejben még az időmérő edzésen jártam. A kocsimban ülve minden komfortosnak, gondtalannak tűnt – aztán érkezett egy Messenger üzenet. Arra már nem is emlékszem kitől, de a kérdés a fejembe égett: tényleg meghalt Anthoine Hubert?
Emlékszem, a balesetet megelőző versenyen (Magyar Nagydíj) az F1-es program után a Forma-2 paddockjában sétálgattam, mikor Ő eljött mellettem. Friss volt, erőteljes és vidám – úgy, mint minden F2-ben pallérozódó tehetséges srác. Mindig is szerettem ezt a közeget, mert ezekre a fiatalokra még nem jellemzőek a sztárallűrök, és mert izgalmas dolog testközelből nézni a felemelkedésüket.
Azon a pénteken még párszor láttam a Francia Nagydíj futamgyőztesét – és álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz, ez volt az utolsó alkalom. Egészen addig, míg egy hónappal később meg nem érkezett az ominózus üzenet. Egy parkolóba félreállva rögtön kutakodni kezdtem a hírekben, és gyorsan meg is találtam a videót, amelyen Hubert autója Juan Manuel Correa elé vágódik, az amerikai srác pedig már nem tudja elkerülni a gyilkos becsapódást.
Azonnal láttam, hogy óriási baj van, és azt is éreztem, hogy ez végzetes: már éltem át hasonlót, amikor szintén Spa-ban, a Radillon kanyarban lévő gumifalba vágódott egy Gp2-ben versenyző nagyon kedves barátom. Az is szörnyű érzés volt, de akkor valahogy tudtam, hogy nem lesz, nem lehet baj. Anthoine Hubert esetében minden fordítva zajlott le bennem.
Azóta eltelt egy év, és sok dolog megváltozott. Változott a Forma-1, változott a világ, az eset hatására megváltozott a pálya is. Az egyetlen, ami itt maradt: az az űr, amit azon a napon, abban a pillanatban a kijelzőre pillantva éreztem.
#RacingForAnthonie
Fotó: LAT Images
